A magyar külpolitika válsága
2010 és 2012 között a magyar külpolitika megbízható és integráló nemzetközi szereplőből először furcsa partnerré, majd megbízhatatlan és hiteltelen nem partnerré változott. Mozgástere beszűkült. Kényszerpályán fut.
Az unortodox kül- és külgazdaságpolitika csődöt mondott. Magyarország elszigetelődött az európai és az atlanti intézményekben, nincs szövetségese az európai és amerikai térben.
A keleti nyitás sikertelen. A kormányzati válságkezelést a nemzetközi intézmények leminősítették, az ország újra EU- és IMF-támogatásra szorul. Az új alkotmányos rendszert, a média kezelését a nemzetközi intézmények és a közvélemény bírálatoknak vetette alá, kételkedve azok demokratikus és jogállami megoldásában.
A kormány nemzeti szuverenista szomszédsági politikája sikertelen. Sérelmi alapú és szimbolikus jellegű nemzetpolitikája összeütközésbe került a határon túli magyar politikai, társadalmi közösségekkel.
Együttműködő szereplőből furcsa partner
Az Orbán-kormány iránt általános volt a nemzetközi bizalom. A hiteltelen és nemzetközi kockázatokat jelentő Gyurcsány-kormány, majd a hiteles és teljesítő, de választói támogatással nem rendelkező Bajnai-kormány után a kétharmados Orbán-kormány hiteles és kormányzóképes európai szövetségesnek látszott. Az erős támogatottság biztosíthatta nemcsak a válság rugalmas és együttműködő kezelését, de a gazdaságban szükséges reformok véghezvitelét is. Magyarország – német és európai remények szerint – elindulhatott volna a lengyel és balti úton, nemzeti érdekei alapján együttműködve szomszédaival. E politikának szerves része a nyitás Oroszország és Kína felé. Kezdetben semmi se mutatott arra, hogy az új kormány külpolitikai és külgazdasági fordulatra készülne.
Nem sejtettük, hogy az Orbán-kormány négy illúziót kerget: 1. Magyarország képes a válságot egyedül és jobban kezelni, mint Európa, így lehetséges a válságkezelés az EU és a térségünket meghatározó Németország nélkül, sőt azok ellenében. 2. Magyarország nagy és erős – „világnemzet lettünk” –, stratégiai helyzetben van, jelentős erőforrásokkal, illetve érdekérvényesítő és konfliktusképző potenciállal rendelkezik, ezért a nagyhatalmak és a befektetők keresni fogják a gyengülő Európában az erősödő Magyarország barátságát. 3. A válság utáni politikai, gazdasági és társadalmi modell önálló és szuverén magyar modell lesz, amely különb a hanyatló európai modellnél. 4. A NATO- és EU-tag Magyarország élvezheti az e szövetségekből származó előnyöket, de nem köteles viselni a hátrányokat, és közvetlenül, stratégiai szövetségesként csatlakozhat a „keleti széllel” gyorsan vitorlázó Kínához és Oroszországhoz. Ezekre az illúziókra fokozatosan derült fény.
Az Orbán-kormány 2010 júniusa és 2011 szeptembere között teljesítő szövetségesből furcsa – awkward –, kellemetlen partnerré vált. Áttért az unortodoxnak nevezett gazdaságpolitikára – kezdetben költségvetési fegyelmezetlenséget mutatott, majd nemzetközileg elfogadhatatlan mértékű pénzintézeti adót vetett ki, „kipaterolta” az IMF-et, visszamenőleges szabályozással lazította a jogállam kereteit, különadókkal sújtotta az energetikai, a telefónia, a kereskedelmi láncok nemzetközi cégeit, és általános multiellenes kampányba kezdett, megsemmisítette a magánnyugdíjpénztárakat –, és ellenségesen viszonyult az európai válságkezeléshez.
Ezzel egy időben hazai és nemzetközi médiaháborúba és kultúrharcba keveredett. Ugyanakkor fenntartotta az illeszkedési politika egyes elemeit, így a külügyi apparátus korrekt módon vezette le az EU soros elnökségi idejét, teljesítette NATO-kötelezettségeit, és 2011 tavaszán a kormány előállt a Széll Kálmán Terv első, európai stílusú változatával, illetve kiegyezett a bankokkal.
E furcsa partneri politika – ilyen volt Lengyelország 2005–2007-ben a Kaczynski ikrek idején –, amelyben a kormányfő és gazdasági csúcsminisztere túlsúlyos unortodox politikája társult a külügyminiszter súlytalan européer politikájával, 2011 kora nyarán jutott csúcsára. Budapestre látogatott az amerikai külügyminiszter és a kínai miniszterelnök. Ha stabilizációs útra lépünk, és kidolgozott projektekkel rendelkezünk, akkor számottevő előrelépést tehettünk volna. Az első év után a partnerek inkább bizonytalanok, mintsem elítélők voltak a magyar furcsa politikával szemben, nem értették szándékait, egymásnak ellentmondó céljait.
Sérelmezték, hogy a magyar fél nem egyeztet előzetesen, nem vonja be szövetségeseit döntéseibe, kettős nyelven beszél – a nemzetközi fórumokon európai, a hazai közbeszédben Európa- és Nyugat-ellenes nyelven –, de bíztak a magyar partner meggyőzhetőségében és változásában. A furcsa partnerség időszaka egy komoly esély elmulasztását is jelentette. Ebben a kegyelmi időszakban az ország kereshette volna legfontosabb politikai és gazdasági partnere, Németország szövetségét, bizalmi kapcsolatot alakíthatott volna ki a német vezetéssel, hogy rajta keresztül erősítse helyzetét az EU-ban, és nyisson Kína és Oroszország felé. Igyekezhetett volna, hogy lengyel és balti mintára fölzárkózzon az északnyugat-európai tömbhöz a reálgazdaságban, és megteremtse a piacok bizalmát az ország iránt.
Furcsa partnerből nem partner
A végtörlesztés váratlan bejelentése drámai hitelvesztéssel járt. A nemzetközi szereplők számára összeállt a kép: Magyarország kormánya nem veszi figyelembe a jogbiztonságot, nem tiszteli a magántulajdont, és nem tartja magát adott szavához. Amit eddig alkalmi intézkedések sorozataként kezeltek, az olyan politikai, gazdasági és jogi rendszerré állt össze, amelyet az európai intézmények vezetői, a nemzetközi közvélemény összeférhetetlennek tart a demokratikus jogállami piaci rendszerrel. A hitelminősítők levonták a következtetést: Magyarország nem hajlandó kiszámítható és fenntartható gazdaságpolitikát folytatni, ezért több lépcsőben a bóvlikategóriáig minősítették le az országot.
Az MNB autonómiája elleni támadás arról győzte meg a már gyanakvó európai intézményeket, hogy egy olyan alkotmányos rend van kialakulóban, amelyben nincs jogállami ellensúly, nem lehetséges demokratikus alternatívát képezni. Európa figyelemhiánya átmenetileg megszűnt. Az összeálló magyar modellt és Orbánt kockázatos és veszélyes jelenségként kezdték kezelni. Az európai intézmények behelyezték a görög, a spanyol, az olasz és a román „megoldandó problémák” közé. Az ország közvetlen megfigyelés alá került nemcsak gazdasági, hanem politikai és jogi értelemben is. 2011 őszén és telén a teljes hitelvesztés következtében az európai politika fordulópontra került: vagy itáliai módon megszabadul az Orbán-kormánytól, vagy kiejti a partnerek közül.
A Fidesz és Orbán még meglévő támogatottsága, a jobboldali alternatíva és a kormányképes ellenzék hiánya, az Európai Néppárt küzdelme az Európai Szocialista Párttal az európai dominanciáért a második forgatókönyvet tette lehetővé. Magyarországnak hiányzik a politikai és gazdasági súlya, nincs meghatározó stratégiai helyzete, szövetségese, hogy nagymértékű zavart idézhessen elő Európa működésében, ezért különösebb nehézség nélkül megfosztották partneri szerepétől. A nemzetközi intézmények világossá tették, hogy Magyarország csak úgy juthat engedményekhez, ha engedményeket tesz, nincs se politikai, se gazdasági hitel. Mindenkivel megértették, hogy az ország politikai és gazdasági kockázatot jelent, ezért hitelképességét csak az EU és az IMF szavatolhatja. Aki az országgal alkalmi vagy tartós koalícióra lép, az ügyét veszélyezteti, Magyarországgal veszíteni és nem nyerni lehet. A keleti nyitás megrekedt. A befektetők messze elkerülik a gazdaságilag megbízhatatlan, jogbiztonságot nem ismerő, politikailag improvizáló, perifériára szorult rendszert.
Az euróválság idején az európai nagyhatalmaknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy a peremre sodródott Magyarországgal foglalkozzanak. Megbecsült északnyugat-európai partnerség helyett, semmire se becsült délkelet-európai ismeretlenség a sorsa. Orbán illúziója, hogy az euró válsága kedvez az országnak, minden illúziójánál veszélyesebb: az európai válság legkisebb vihara fizetésképtelenségbe sodorhatja az országot. A gazdasági recesszióba visszazuhanó ország, amelynek beruházás, hitelezés és fogyasztás híján nincsenek tartós növekedési kilátásai, már rövid távon nagyon rosszul járhat: egy elmélyülő euróválságban elsőként válnak meg a befektetésre nem ajánlott magyar állampapíroktól.
A magyar külpolitika légüres térbe került. A politika elvárja a külügyi apparátustól, hogy magyarázza meg a megmagyarázhatatlant, hogy védje a védhetetlent, folytasson nemzetközi média- és kultúrharcot. A kormány időhúzó, a partnereket nyíltan becsapni igyekvő politikával párosítja a befektetőket tovább sújtó intézkedéseket – ez az út sehová se vezet.
Nemzetpolitikai és szomszédságpolitikai elszigetelődés
Orbán Viktor és a jobboldal hatalmas támogatással rendelkezett a határon túli magyarok körében. A szomszédos országok polgárai és kormányai előtt az Orbán-kormány hiteles nemzeti erőként jelent meg, amellyel komoly megállapodások köthetők. Ebből következően Orbán Viktor a hazaárulás vádja nélkül kezdeményezhette volna a magyar–román történelmi megbékélést francia–német, De Gaulle–Adenauer-mintára. Egy ilyen megbékélési folyamat megindítása a válság idején fontos támogatást nyerhetett volna európai és amerikai részről, és javította volna a kínai és orosz nyitás esélyeit. (Hasonló kezdeményezés zajlik Tusk Lengyelországa és Oroszország között.)
Egy ilyen megbékélés, amely természetes módon támaszkodik az RMDSZ-re, és segíti nemcsak a közös válságkezelést, de az önálló politikai, közigazgatási, gazdasági, oktatási, kulturális alternatíva képződését is, példát mutatott volna a térségben. E helyett az Orbán-kormány azonnal szimbolikus – a kettős állampolgárságról és a trianoni emléknapról szóló törvényekkel – nemzeti politikába kezdett. Aktívan beavatkozott a szomszéd országok belpolitikájába, és valamennyi szomszéddal – mindenekelőtt Romániával és Szlovákiával – sikerült elhidegítenie a viszonyokat. Romániában úgy tartott ki a jobboldali elnök és kormányai mellett, hogy semmilyen kézzelfogható eredményt nem sikerült elérnie, ám elmérgesítette a viszonyt a szocialista-liberális kormányzattal.
Szlovákiában nem használta ki a Radicová-kormány jóindulatát, hanem ideológiai politizálással elvesztegette a két évet, majd szemben találta magát a szociálnacionalista Fico kormányával. Semmire se jutott Ukrajnával és Szerbiával, és Horvátország se mutat kellő hálát a magyar EU-támogatásért. Ennél szomorúbb a nemzetpolitikai elszigetelődés. A határon túli magyarok tartós segítséget vártak a kilencvenes évek közepétől megindult kettős társadalomépítésben, vagyis az önálló magyar intézmények megerősítésében. Szerették volna Budapest válaszát ismerni a tartós népességfogyás, a reruralizáció – a nagyvárosokból kisvárosokba és falvakba szorulás –, a középosztályosodással, a polgárosodással való lemaradás, a magyar romák integrálásának nehéz ügyeiben.
Budapestnek továbbra sincs érvényes programja az erdélyi, ezen belül a súlyosan hátrányos helyzetű székely megyék válságkezelésére, az oktatásra, a kultúrára, médiára a változó demográfiai helyzetben. A kormánynak nem születtek érdemi válaszai, de az RMDSZ-szel és intézményi hálójával szemben aktívan föllépett, amivel elérte, hogy a magyar szavazók döntő többsége az RMDSZ-t válassza. De azzal, hogy a nemzetpolitika és a választások fő kérdésévé a nemzeti kérdést állította, sikerült a román választókat eltántorítania az RMDSZ-től, és meggyengítenie a magyar párt pozícióit.
Szlovákiában hasonló stratégiával lépett fel, és sikerült két választáson kiejtenie a parlamentből az általa támogatott MKP-t, ugyanakkor nem hajlandó párbeszédet folytatni a Híd-Most párttal. Magyarország nem tudott előremutató megoldásokat mondani a szlovákiai vitákban, legyen szó a nyelvtörvény, a közigazgatás, az oktatás vagy a dél-szlovákiai térség fejlesztése ügyéről. Nemzetárulásnak minősítette a szlovákiai és szerbiai helyzetben egyre jellemzőbb többes kötődést, és ezzel a magyar választók jelentős részét inkább eltaszította a magyar pártoktól, oktatási, kulturális intézményektől.
De a magyar nemzetpolitika legnagyobb kudarca az a Magyarország-kép, amelyet kifelé mutat. A határon túli magyarok előtt egy széthúzó, acsarkodó, gazdaságilag hanyatló, nemzetközi tekintélyét vesztett Magyarország jelenik meg. Azelőtt fölnéztek, büszkén mutattak rá, ma szégyenkeznek miatta és sajnálkoznak fölötte. A magyar politika ma nem előny és biztosíték, hanem hátrány és kockázat. A magyar külpolitika exportálta a belpolitika megrontott világát. Ennek következtében a határon túli magyar közösségeknek magukra hagyottan, sokszor Budapest ellenében, kell küzdeniük intézményeikért, anyagi alapjaik, nyelvük és kultúrájuk megőrzéséért.
Több mint bűn, hiba
Mi lesz? Baj. Az Orbán-kormány a pragmatikus, illeszkedő kisországi külpolitika helyett értékalapú, moralizáló nagyországi – groteszk –, unortodox külpolitikát folytat. De állandó hibákat vét az utóbbiban is. Háborúba keveredett a globális tudományos és kulturális közösséggel a Schiff-, Dohnányi-, Heller-, Krugman-, Fukuyama-, Wiesel-ügyekben antiszemita felhanggal. Hátba támadta a határon túli magyarokat saját belpolitikai céljaiért. Kiadta az azeri baltás gyilkost, kiélezve az örmény–azeri konfliktust, egy tál lencséért. Az Orbán-kormány újabb illúziója, hogy jobb neki, ha elfordulnak tőle, mintha felé fordulnak. Könnyebben megússza, ha nemzetközileg elszigetelten folytatja eddigi politikáját, mintha fordulatot hajt végre, nyit, és ismét hiteles partnerré válik.
A kormányfő feltevése szerint a világban a káoszforgatókönyv fog folytatódni. És valóban, Amerikának, Kínának és Európának nincs vezetése 2013 tavaszáig, folyamatos az euróválság, amely az euróövezet és az EU széthullásával fenyeget, a BRIC gazdaságai lassulnak és belpolitikai gondokkal küzdenek, így a piacoknak nincs hová igazodniuk, és szélsőséges ingadozásokra hajlamosak. De éppen ebben a törékeny világpolitikai és világgazdasági helyzetben a legveszélyesebb az olyan országok helyzete, mint Magyarország, mert bármely külső zavar azonnali fizetési válsághoz vezethet.
Ha a rendezési szcenárió első változata valósul meg, akkor a gazdasági és politikai hidegháború újabb szakasza következik 2013-tól. Az új republikánus adminisztráció Amerikában kereskedelmi és pénzügyi háborút kezdeményez Kínával, és a belső egyensúlytalansággal küzdő Kína kész erre a háborúra, az orosz vezetés már föl is készült a világpolitika elhidegülésére, megindul a fegyverkezési verseny. A nagyhatalmak egymás közti konfliktusa kikényszeríti az európai rövid távú megoldásokat, akár súlyos gazdasági bukások árán is. Ebben a helyzetben az amerikai kormányzat a 2000-es évek nyers és egyenes módszereivel mindenütt igyekszik majd számon kérni a demokrácia, a jogállamiság szabályainak betartását, és erre fogja késztetni európai partnereit is.
A magyar kormánytól kemény beavatkozással, határozott és kézzelfogható módon fogják követelni, hogy tartsa magát a nemzetközi normákhoz, és nem fognak habozni a szankciókkal. Lehetséges, hogy konszolidációs rendezés irányába fordul a világ. A második Obama-adminisztráció megengedheti magának, hogy új típusú kiegyezést keressen a nagyhatalmakkal az elhúzódó válság rendezésében. Kína fönntartja a nyitás politikáját, és a következő hatalmi ciklusban nagyobb nemzetközi felelősséget vállal. Németországban eldől, hogy egy európai szolidáris politika, egy informális, majd formális CDU–SPD-koalíció születik, vagy Németország elszigetelődik.
Helyreáll a német–francia tengely a német szolidaritási vágyak melegedésével és a francia álmok lehűlésével. Végre döntési helyzetbe kerül, hogy miként alakítsa politikai, gazdasági és ezen belül pénzügyi rendszerét. A konszolidációs rendezés immár nem a renitens Magyarország egyedi helyzetével fog alkalmilag foglalkozni, hanem a délkelet-európai országok rendszereinek problémáival. A puha beavatkozás állandó intézményi együttműködést jelent a reálkonvergencia, a polgárosult felzárkózás nehéz, de bejárható útján. Magyarországnak ki kell lépnie az elszigeteltségből. Újra megbecsült, hiteles és egyenrangú partnerré kell válnia. Ehhez elkerülhetetlen a fordulat mindenekelőtt a kormányzati politikában és a gazdaságpolitikában, de a külpolitikában is.
Ha ezt megteszi, nincs szüksége az IMF–EU-hitelmegállapodásra. Ha kitart mai politikája mellett, akkor a fizetőképesség fenntartásának, a demokratikus és jogállami intézmények korrekciójának és a gazdaságpolitikai irányváltásnak nemzetközi kerete nem lehet más, mint az IMF-fel és az EU-val kötött szerződés. A másik feltétel a hiteles és kormányképes demokratikus ellenzéki alternatíva kialakítása. Magyarország problémáit a magyaroknak kell megoldaniuk. Semmit rólunk nélkülünk! De ehhez tudnunk kell felismerni nemzeti érdekeink mellett közös európai érdekeinket, keresni a határon túli magyarokkal a realista és egyenrangú együttműködést, és szomszédainkkal, ami összeköt, és nem, ami elválaszt.
Lengyel László
(Az írás megjelent a Népszabadságban.)
