Hogyan jutott el a magyar külpolitika az NDK-állampolgárok Ausztria felé való távozását lehetővé tevő bátor, európai horderejű döntéstől az azeri baltás gyilkos kiadatásának szánalmas, sem politikailag, sem erkölcsileg, sem szakmailag nem indokolható lépéséig? Vajon meddig tarthat a magyar külpolitika súlyának és befolyásának csökkenése? Vajon miért nincs pozitív magyar mondandó Európáról, annak jövőjéről? Vajon lehet-e „pávatánccal” helyettesíteni a kiszámíthatóságot és megbízhatóságot?
A magyar társadalom a Kádár-rendszer végén kezdett hozzászokni egy korlátozott, mégis önálló megszólalási lehetőséget biztosító, a Kelet–Nyugat között egyensúlyozni próbáló ország külpolitikai sikereihez. A rendszerváltás időszakában a külpolitikának sikerült fokoznia az ország kedvező megítélésével összefüggő lendületet, és jelentős nemzetközi támogatást biztosítania a megszülető harmadik Magyar Köztársaság előtt álló társadalmi, politikai, gazdasági feladatok megoldásához.
A parlamenti demokrácia, a piacgazdaság, a demokratikus intézmények gyors, a régió országaihoz képest hatékonyabb kiépítése nemcsak fenntartotta, de tovább erősítette a külpolitika sikerét, az ország nemzetközi elismertségét. A magyar modell példaként szolgált a régióban. A rendszerváltó pártok kezdettől, szinte kivétel nélkül támogatták ezt a magyar külpolitikát és annak eredményeit. A politikai elit számára a cél egyértelmű volt: az európai és transzatlanti értékrend iránt fogékony, a magyar kisebbségek helyzetét erősíteni tudó külpolitikát kell kialakítani, amely egyúttal kész kielégíteni egy nyitott, a piaci változásokra érzékeny, az Európán kívüli térségekkel is aktív kapcsolatokat kereső gazdaság igényeit.
